*Pár nappal később*
A nap se ragyogott ma olyan fényesen mint szokott, s minden sötét színben pompázott, talán a világ is érezte hogy egy olyan személyt vesztett el ez a Föld kit mindenki szeretett. Ki nevetésével folyton mosolyt csalt az arcodra, s a legszürkébb napokon is képes volt színt vinni az életedbe. Talán Hazel ezért is szeretett
belé aznap az első egyetemi napon.
Igazi mesebeli pár voltak, már a megismerkedésük is annyira mesébe illő volt, hisz mindketten megörültek a másik félél, s ebből is látszik hogy az élet igazságtalan s minden egyes percet ki kell használni, míg akkor is ha az nem vidám. Az élet rövid, s olyan életeket követel cserébe kik nem érdemlik meg a halált. Mint például Paul.
Hallani szerette volna a lány csodálatos nevetését, szerette volna látni csillogó szemeit, nem pedig a megtört és szomorú barátnőt szerette volna látni.
De a gyász egy olyan dolog mely fájdalommal jár, s nem tudhatod hogy mikor lesz ennek vége. Lehet hogy holnap, hetek múlva, hónapok vagy évek elteltével nem tudhatod. De még is hiszel a sorsban, és várod hogy elmúljon, mint például az a mondás; Az emberek egész életükben várják a pénteket, a nyarat s a boldogságot.
Csak állt ott a fehér ajtóban s nézte ahogy barátnője a tükörbe meredve nézi magát. Szemei alatt a kialvatlanság karikái csillogtak meg, barna loknijait most egy -egyszerű kontyba fogta össze, s nyakában ott lógott a szerelmétől kapott medál, mely már teljesen a testéhez tartozott. Hetekkel ezelőtt még együtt nevettek egy kávézó teraszán, most pedig.., már csak ketten sírnak a harmadik sírja felett.
- Képtelen vagyok végig csinálni - szólalt meg annyi perc elteltével a sötét hajú lány monoton, kisírt hangja - képtelen vagyok őt elfelejteni, E - nézett az ajtóban meredő lányra, ki egy aprót bólintva hatalmasat nyelt.
- Nem is kell őt elfelejtened, örökké a szívedben fog élni - próbált mosolyogni, de hiába, nem ment neki. Nem szerette volna magát pont most játszani a lány, hogy minden rendben van mikor nem volt semmi sem rendben. A baleset óta, Echo szinte a lányhoz költözött és a nap huszonnégy órájában segít neki, mindenben. Még a tanulmányait is félre téve koncentrált a legjobb barátnőjére, ki most fejét a vállára hajtva, ölelte őt.
- Nem lesz semmi baj, én melletted leszek - nézett a könnyektől csillogó szemekbe a lány, s most az egyszer nem szeretett volna sírni, most ebben a pillanatban nem szeretett volna kudarcot vallani. Hisz már annyi kudarc érte őt legalább ebben a percben legyen erős, és próbáljon meg nem sírni, amúgy is a temetésen a könnyei utat fognak törni, és sírni fog. De akkor is a barátnője mellett lesz, és nem fog onnan mozdulni tapodtat sem.
A temető felé vezető kocsiút csöndben telt a két fiatal között, de hát mire is számítottunk hisz mindketten próbálták feldolgozni a lehetetlent, és emészteni a történteket. De nem szerettek volna feledni, ezt az egy dolgot nem szerettek volna. Hisz a feledés az egy olyan dolog mint a füst, mondhatni úgy is, az egyik pillanatban még előtted lebeg aztán jön egy erősebb fuvallat és örökre eltűnik. Csak hogy az emlékeket senki sem kaparinthatja meg tőlük, csak ezekbe élünk, itt zárkózunk el a külvilágtól és elevenítünk fel egy-egy jó, vagy akár rosszabb képet az elménkben.
Több százan jelentek meg ezen az úgymond rettentő napon, családtagok, rokonok, barátok, s távoli ismerősök is jelen voltak Paul örök nyugalom helyezésén, s mind feketébe öltözve gyászolták a világ egyik leghatalmasabb szívű emberét.
Echo, olyan szinte markolta barátnője kezét mely teljesen elfehéredett majd a koporsó elé érve tette a leány a kezét a fekete fából fabrikált fedélre. Egy apró könnycsepp gördült le akaratlanul is a szeméből, végig fehér orcájára - míg barátnője már keservesen sírt - majd a koporsó fedelén végezte az.
A szertartás elkezdődött, és a pap is belekezdett a beszédébe, a felhők takarta ég mögül ma még a napnak sem volt kedve kikukucskálni, de nem az a fajta idő volt hol esni kívánt csak egyszerűen egy komor szombatnak nevezhető rémálom volt. Szipogások hada töltötte be a temetőt, hol több ezer ember, tért nyugovóra egykor s mindenkorra, a testvére is itt nyugszik a közelben. El szeretett volna menni meglátogatni őt, hisz napról-napra egyre jobban hiányzik neki, pedig a szíve mélyén tudta hogy soha nem fog visszajönni a fiú..
Echo a barátnője oldaláról ellépve, tipegett oda a koporsóhoz és helyezett a fedelére egy hófehér rózsát. Mivel barátnője nem szeretett volna beszélni, ezért ő rá bízták a búcsúztató szöveget, mely eléggé nehézkesen ment neki hisz a sírás határa kerülgette.
- Paul egy nagyszerű ember volt - kezdett bele - Odaadó, hatalmas szívvel és lélekkel. Csodálatos kort élt meg, s megismerkedhetett egy olyan lánnyal kit az élete végéig, s tovább szeretni fog. Emellett családja, s barátai is olyan embert ismerhettek meg az oldalán, köztük én is, ki mindig képes volt felvidítani ha legrosszabb napjaidat élted, ki ha nem látta mosolyodat elszomorodott, s ki meglátta az álcád mögött az igazi éned. Az évek során volt alkalmam megismerni őt, és a tények még jobban megerősítették az érzésemet az iránt hogy a világon nem lesz még egy ilyen ember, ki ennyire szerette volna az ő szerelmét, s a hozzátartozóit. Remélem békére lelt a mi hősünk, s fentről mosolyog le ránk...
Miután véget ért a temetés, s az emberek szállingózni kezdtek a maguk dolgára Echo még egy kis ideig csak figyelte a sírt, és szemezett a felirattal, melyen a fiú születési ideje, s neve állt. A testvérének is természetesen hozott virágot, melyet markában szorongatott, de most ha elmegy oda akkor ki kell magából adnia mindent, s akkor az ő hangja fogja betölteni az egész temetőt. Hisz magányos volt, s a magány az egy olyan dolog mely közel áll a haldokláshoz.
- Remélem még nem késtem el, s te vagy az első ember ki megérkezett Paul temetésére - szólalt meg a háta mögött egy mély hang. A tengelye körül megfordulva egy nem mindennapi személlyel találta magát szembe. Hisz a fiút ki felé magasodott tetoválások borították a feje búbjától egészen a talpáig - ezt le merte fogadni.
- Ami azt illeti, elkéstél - szólalt meg Echo, s még mindig képtelen volt levenni a fiúról a szemét, olyan különleges teremtmény volt, nem mindennapi.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a fiú torkát majd a sírkő elé sétálva helyezte le a frissen hozott földre a fekete rózsát..
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Hát megtörtént, találkozottak a blog főhősei, innen fog majd a történet úgymond beindulni. Remélem nem lett olyan rövid rész - hisz az előző bejegyzéshez panaszkodtak jogosan! hisz eléggé rövidre sikeredett az a rész - Csak azt szeretném mondani hogy köszönöm a kommenteket, meg hát úgy mindent!
A temető felé vezető kocsiút csöndben telt a két fiatal között, de hát mire is számítottunk hisz mindketten próbálták feldolgozni a lehetetlent, és emészteni a történteket. De nem szerettek volna feledni, ezt az egy dolgot nem szerettek volna. Hisz a feledés az egy olyan dolog mint a füst, mondhatni úgy is, az egyik pillanatban még előtted lebeg aztán jön egy erősebb fuvallat és örökre eltűnik. Csak hogy az emlékeket senki sem kaparinthatja meg tőlük, csak ezekbe élünk, itt zárkózunk el a külvilágtól és elevenítünk fel egy-egy jó, vagy akár rosszabb képet az elménkben.
Több százan jelentek meg ezen az úgymond rettentő napon, családtagok, rokonok, barátok, s távoli ismerősök is jelen voltak Paul örök nyugalom helyezésén, s mind feketébe öltözve gyászolták a világ egyik leghatalmasabb szívű emberét.
Echo, olyan szinte markolta barátnője kezét mely teljesen elfehéredett majd a koporsó elé érve tette a leány a kezét a fekete fából fabrikált fedélre. Egy apró könnycsepp gördült le akaratlanul is a szeméből, végig fehér orcájára - míg barátnője már keservesen sírt - majd a koporsó fedelén végezte az.
A szertartás elkezdődött, és a pap is belekezdett a beszédébe, a felhők takarta ég mögül ma még a napnak sem volt kedve kikukucskálni, de nem az a fajta idő volt hol esni kívánt csak egyszerűen egy komor szombatnak nevezhető rémálom volt. Szipogások hada töltötte be a temetőt, hol több ezer ember, tért nyugovóra egykor s mindenkorra, a testvére is itt nyugszik a közelben. El szeretett volna menni meglátogatni őt, hisz napról-napra egyre jobban hiányzik neki, pedig a szíve mélyén tudta hogy soha nem fog visszajönni a fiú..
Echo a barátnője oldaláról ellépve, tipegett oda a koporsóhoz és helyezett a fedelére egy hófehér rózsát. Mivel barátnője nem szeretett volna beszélni, ezért ő rá bízták a búcsúztató szöveget, mely eléggé nehézkesen ment neki hisz a sírás határa kerülgette.
- Paul egy nagyszerű ember volt - kezdett bele - Odaadó, hatalmas szívvel és lélekkel. Csodálatos kort élt meg, s megismerkedhetett egy olyan lánnyal kit az élete végéig, s tovább szeretni fog. Emellett családja, s barátai is olyan embert ismerhettek meg az oldalán, köztük én is, ki mindig képes volt felvidítani ha legrosszabb napjaidat élted, ki ha nem látta mosolyodat elszomorodott, s ki meglátta az álcád mögött az igazi éned. Az évek során volt alkalmam megismerni őt, és a tények még jobban megerősítették az érzésemet az iránt hogy a világon nem lesz még egy ilyen ember, ki ennyire szerette volna az ő szerelmét, s a hozzátartozóit. Remélem békére lelt a mi hősünk, s fentről mosolyog le ránk...
Miután véget ért a temetés, s az emberek szállingózni kezdtek a maguk dolgára Echo még egy kis ideig csak figyelte a sírt, és szemezett a felirattal, melyen a fiú születési ideje, s neve állt. A testvérének is természetesen hozott virágot, melyet markában szorongatott, de most ha elmegy oda akkor ki kell magából adnia mindent, s akkor az ő hangja fogja betölteni az egész temetőt. Hisz magányos volt, s a magány az egy olyan dolog mely közel áll a haldokláshoz.
- Remélem még nem késtem el, s te vagy az első ember ki megérkezett Paul temetésére - szólalt meg a háta mögött egy mély hang. A tengelye körül megfordulva egy nem mindennapi személlyel találta magát szembe. Hisz a fiút ki felé magasodott tetoválások borították a feje búbjától egészen a talpáig - ezt le merte fogadni.
- Ami azt illeti, elkéstél - szólalt meg Echo, s még mindig képtelen volt levenni a fiúról a szemét, olyan különleges teremtmény volt, nem mindennapi.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a fiú torkát majd a sírkő elé sétálva helyezte le a frissen hozott földre a fekete rózsát..
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Hát megtörtént, találkozottak a blog főhősei, innen fog majd a történet úgymond beindulni. Remélem nem lett olyan rövid rész - hisz az előző bejegyzéshez panaszkodtak jogosan! hisz eléggé rövidre sikeredett az a rész - Csak azt szeretném mondani hogy köszönöm a kommenteket, meg hát úgy mindent!
xx, Liam
Édes drága Liam!
VálaszTörlésAgyon foglak verni egy péklapáttal drágám. Komolyan mondom. Csak fussunk össze. Az volt a szerencséd hogy tegnap már kiürültek a könny csatornáim de azért ezt is sikerült megkönnyeznem... Rövid kommntet fogok írni, mert telefonról írok de remélem nem baj.
Imádtam. Minden szavad faltam és kezdek féltékeny lenni rád amiért így írsz. Szokj le róla - nehogy mert akkor komolyan megverlek. Viccet félre téve még mindig imádlak úgy ahogy vagy és mostmár bármikor szadizhatlak a folytatásért...
Légy jó és hozz még nekem részeket,
Katie Boo