04

„Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.”

Lana Del Rey - Black Beauty

 Sors: Ez az egyetlen egy dolog melyet az emberek képtelen irányítani. Nem tudhatják, hogy esetleg mikor talál rájuk a szerelem, vagy lesznek felettébb boldogak, vagy akár szomorúak. Semmit sem tudnak, csak azt tudják, hogy létezik, és mindig közbe szól.

Rick pedig csak egyet szeretet volna az élettől, még pedig azt hogy úgy szeressék őt mint még senki soha. Évekkel ezelőtt mikor normálisan nézett ki akár a többi srác – élénk de még is fakó zöld szempárral, sötét hajjal, és tejfehér bőrrel –  Ő lenne a mostani szörnyeteg, kinek az évek során eléggé fura hóborjává vált a testfestészet.

Csodálatos mintákkal lehet díszíteni az emberi mi voltot, ezt minden földi halandó tudja, de csak pár ember tűnik ki a sorból. És kitűnni a sorból olyan mintha fekete bárány lennél, a hófehér bundájú bárányok között, vagy pedig gyalogos a futók között. Kitűnsz, először jól érzéssel tölt el az hogy más milyen vagy mint a többiek aztán szépen lassan tudatosul benned hogy te még is más vagy. És ez részben jó, de részben rossz is lehet.

Zombi srác, pontosan tudta milyen érzés ez.

Volt egy álma, melyet valóra válthatott, és az álma az az volt hogy a teste minden szegletét rajzok borítsák, és sikerült neki. De akkor még is miért volt szomorú?

Már lassan a harmincas éveit nyaldosta, és még most sem volt mellette senki sem, akit hűséges társának mondhatott volna. A magány teljesen belepte a szívét, és annak helyén pókháló nőhetett. Szülei, ki szerették őt, több évvel ezelőtt elhunytak így teljesen magára maradva élete mindennapjait, melyek kifejezetten egybefolytak. 

Egy poros lakásban lakott, Kanada egyik lepukkant negyedében hol a madár se jár – mondhatni egy elhagyatott házban éldegélt, és munka után kutatva bízott a sorsban, hogy végre megajándékozhassa őt is. Hisz nem volt olyan rossz ember mint mindenki azt hitte, kifejezetten kedves volt, és meleg szíve volt. A kislányok kik vele szembe jöttek az utcán először megijedtek tőle, de nem ismerték a történetét, hogy miért is lett ilyen. De mondjuk egy kis gyermeknek nehéz lenne elmagyarázni azt hogy miért is néz ki ez a bácsi, így néz ki és kész.

De senki sem tudta, hogy mit érezhet legbelül...

A nap már csodálatosan világított az ég tetején, ezzel teljes életbe borítva a világot. Echo pedig a vonat halk zötyögését hallgatva a város felé vette az irányt, pontosabban a nagybetűs Kanada felé, mely olyan tárházak kínálata volt mint például; fényűző szállodák tömkelege, fenséges éttermek otthona, és a jazz és a bárok ágya. 

De most nem ilyen helyre tartott, nem mintha vala is szeretett volna járni kocsmákba, vagy egyéb szórakozó helyekre. Vagy mondjuk estéit különböző hotelekben töltötte volna, semmi ilyesmiről nem volt ő. Ő egy normális művészlélek volt, normális élettel.

Az élet problémái melyek súlyként nehezedtek törékeny testére, szinte érezni lehetett alatta a súlyt mely megnyomta a szívét. De legfőképpen egyetlen egy dolog hiányzott az életéből: A szerelem.

Hisz már a barátnője is megtalálta maga mellé a társat, kit örökké szeretni fog, de ő még mindig itt ült magányosan, és az elsuhanó tájat figyelte. Ölében kamerája nyugodott mellyel csodálatosabbnál csodálatosabb képeket tudott fabrikálni, hátán pedig a fekete táskája nyugodott, melyben projektje és rajzai aludtak.

Haja hullámos tincsekben omlott a vállára, melyeket az éjszaka szabadon hagyva szabad utat kaptak, hogy ilyen csodás sötét loknikká alakuljanak. Arcát a nap melengette és világította meg csodálatos arccsontjait melyek teljesen káprázattatossá tették a lányt. Ha az emberek megnézték őt egy kifinomult szépséget láttak a lányban, ki törékeny volt mint a porcelán. Tejfehér bőrével, telt ajkaival, és gyönyörű szemeivel akár egy mesébe is beléphetett volna mint hercegnő. De ő a saját tündérmeséjét próbálta felépíteni mely olyanokból állt mint az egyetem elvégzése, galéria nyitása és a szerelem.

Talán az első kettő még menni is fog neki, hisz a képességeiben még sohasem csalódott, de az utolsó dolog a szerelem, az nem az ő műfaja. 

A merengő pillanatok hadát megtörve telefonja kezdett eszeveszettül zakatolni a zsebében, barátnője hívta. A zöld gombot megnyomva a túlsó félen lévő lány szipogós hangjával találta magát szemben: - Echo, nagyon nagy baj van.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyon szépen köszönöm Sophie T-nek és Katie Boo-nak a kommenteket, és Dorkának különösen az ihletet amit kaptam tőle! Igaz a feliratkozók száma nem növekedett, de remélem hogy a közeljövőben e szám is növekedni fog, ha meg ha nem akkor nem.

xx, Liam