03

The Neighbourhood - Afraid

Az emberek mindig külső alapján ítélnek meg először,és talán ez az egyik legrosszabb érzés az egész világon. Mikor nem ismer, de a külsőd, a kinézeted alapján elítélnek, úgy hogy még egy szót sem szóltak hozzád.
Rick, természetesen már hozzászokott ehhez, de még is valamilyen szinten rosszul esett neki hogy úgy ítélték el hogy egy szót sem váltottak vele.
Már elég régóta ücsörgött bent a kocsmában, vagyis nem kocsmának mondható helyiségnek, hisz eléggé remekül nézett ki ez a kis helyiség.

Ellenben vele Echo épp hazafelé tartott tömegközlekedéssel, nem lakott messze a várostól, de nem is bent a közepén, a szívében lakott a helyiségnek. Szeretett itt élni, szerette Kanadát, hisz különleges helyet foglalt el a szívében.
Mikor még kicsiny gyermek volt akkor költöztek erre az országrészre a családjával.
Úgy emlékszik arra a napra mintha csak tegnap lett volna, pedig azóta nagyon-de nagyon sok év telt el, de az emlékek örökké vele maradtak.
Egy tragédia végett hagyták hátra a kis várost ahol laktak, de arról a tragédiáról senkinek sem beszélt, úgy érezte képtelen beszélni róla annyi év eltelte után is. Csak magába fojtotta, és várta a megfelelő embert kinek elmondhatná.
Csak hogy nem volt olyan ember.
Igaz, barátai mindig mellette álltak főleg Angel, de még ezt ő sem tudta róla.
A busz halkan zötyögött alatta, fülében pedig a The Neighbourhood egyik dallama csengett. Mindig is fontos volt neki a zene, hisz általában mikor valamelyik festményén, vagy rajzán dolgozott zenét hallgatott. Bár mondjuk mindig zenét hallgatott.
Mikor aludt, mikor felkelt, mikor utazott, és mikor az érzelmeit adta ki. A zene mindig ott volt mellette, és sosem hagyta cserben, mint mondjuk Lucas.
Mostanában egyre többet gondolok rá - Nem volt rózsás a kapcsolatuk, de azért szerette a lány őt, és hatalmas teret töltött be a lány életében.
De hát minden jónak egyszer vége szakad, de még is kibaszottul hiányzott neki.
Szerette, de túl kellett volna már lépnie azon a kapcsolaton, de nem volt kivel. Nem volt olyan ember kivel túlléphetett volna, minden rá emlékeztette. A festővászonra vetett képek, a nap sugarai a takaróján,emberek azt mondanák rá hogy megörült, pedig nem.
Nem volt örült.
Ő volt az a személy, kire nem mondhatni hogy örült volt, csak egyszerűen szeretetéhes ember volt, kinek hatalmas szeretet kell..


Holnap Hétfő - tért magához a gépe előtt, mely annyit jelentett hogy iskola. Szeretett tanulni, de inkább a művészetekre koncentrált Echo, és épp ezért is szeretett volna az egyetem után elhelyezkedni mondjuk főállású fényképészként, vagy pedig egy szalont nyitni ahol a műveit állítsák ki.
Álmok.
Kiskorától kezdve szeretett a kezébe fogni ecsetet, ceruzát és még sok eszközt de sosem gondolta volna hogy itt fog kikötni. Egy teljes ösztöndíjjal a Dalcrest Szépművészetei Egyetemről fog kilépni, a valóvilágba, mint fiatal felnőtt ki a lábán próbál majd megállni, a világ haladása mellett.
Az első dolga talán  egy kiadós alvás lenne, de An mellett nem hinné hogy sikerülne. Hisz barátnője a nap huszonnégy órájában pörög, és mellette nem lenne nyugta.
Az íróasztalán lévő képkeretre meredt melyen ő és a bátyja volt, félt kimondani de a testvére rákos volt, és sok sok évvel ezelőtt meghalt.
Nem szerette volna elfogadni ezt annyi év után, de képtelen volt megbékélni azzal hogy testvére - kit a világon mindenkinél jobban szeretett - nincs többé.
Többé kevésbé ezért is költöztek el Angliából, Kanadába. Eléggé nagy távnak tűnik, épp ezért is volt muszáj alkalmazkodnia olyan hamar, és hátrahagyva a régi életét kezdeni egy újat. Bár igaz, mondani könnyű, de megtenni már nehezebb, és ezt ő is tudta.

E - ordított a barna hajú kislánynak, egy nála magasabb, és idősebb kék szemű fiú.
Csodálatosan nézett ki, hófehér bőre ragyogott a napfényben, sötét haja olyan volt mint az ében, és víz-kék szeme pedig a boldogságtól csillogtak. Talán itt még nem is sejtették hogy mekkora baj van, egészen addig míg a fiú állapota rosszabb, és rosszabb nem lett.
Az egykor mosolygós srácból kivel a kertben játszott mindennap, szomorú, és megtört tizenéves kamasz lett.
Szeme mosolya eltűnt, és már csak a szomorúság lappangott benne. Nem mondhatni hogy kínok között hunyt el, hisz otthon a saját ágyában hajtotta a fejét álomra.
Gyökeresen emlékszik a lány arra a reggelre, mikor beszaladt hozzá hogy felébressze, és soha többé nem nyitotta ki kék pupilláit a fiú.
Alig múlt tízéves de tudta hogy soha többé nem fogja látni a legjobb barátját, és nagyon nehezen is dolgozta fel a tragédiát. Hisz egy tízéves, mosolygós kislányról beszélünk, ki mindig nevetett és a nap huszonnégy órájában boldog volt.
Talán ha a testvére most is élne, akkor még ma is olyan boldog lány lenne, mint akkor volt, nem pedig a művészetbe temetné a bánatát.
Hisz a művesztben olyan megnyílvánulásai voltak, mint a harag, düh, és a szomorúság. Volt már hogy elveszettnek érezte magát, ekkor óceánt rajzolt, ahogy a habok mossák a partot, és ő is velük újra  s újra megfullad a bánatában, és a szomorúságában.
Épp ezért szerette a művészet megannyi formáját, mert mindig volt olyan eszköz amiben kifejezhette az érzéseit..

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Tudom hogy eléggé sokat késtem ezzel a résszel, de valahogy képtelen voltam írni, meg hát ott volt a suli.. - Nem akarok magyarázkodni annyit, csak megszeretnék köszönni mindent, azoknak akik feliratkoztak, és kommenteltek. Imádlak titeket! A rész kapcsán nem lett olyan izgalmas, amolyan átvezető rész lett, de hát ilyen is kell.

xx, Liam